Légy …

Kevés olyan könyv, cikk, elemzés látott napvilágot eddigi ismereteim szerint, ami az 50 körüli vagy ennél idősebb, már újra független, vagy társas magányban élő emberek élethelyzetével és lelki megpróbáltatásaival foglalkozna. Nem egy divatos korosztály, hisz Ő maga nem beszél az érzelmeiről, a fiatalok pedig úgy gondolják, tudjuk magunkról, hogy ebben a korban már úgyis mindegy, igazából nincs már lelki, testi vagy szerelmi élet…

Azok a nők és férfiak, akik egyedül, párral vagy nélkül lépnek bele ebbe a korba, valójában tele vannak élettapasztalattal, kellően megfontoltak, de ugyanakkor itt már rádöbbennek arra, hogy mennyi minden kimaradt az életükből… Ezért egy réteg lelkesen elkezd megváltozni, keresi a spirituális,  vagy pedig fizikai útját.

Az első 50 év sikerei és kudarca már nyomot hagy a testen, az arcon. A környezeti hatások és a belső igény vagy igénytelenség miatt szinte évtizedek ülnek meg a ráncokban, a testtartásban. És hát a betegségek ! Valahol valamilyen probléma mindenkinél van: gerinc, szív. emésztés, vérnyomás… és ezek csak az enyhe változatok.  Az öltözködésben tükröződik a családi állapot és a társadalomban elfoglalt pozíció, a vagányság, az ízlés, de a komfort zóna határa is jól látható.

Eddig 16 évet éltem házasságban és 16 évet házasság nélkül. Remek összehasonlítási alap lenne, melyik jobb, de most nem ez a lényeg. Hisz sokkal jobb egy társsal, szerelemben, közös célokkal élni, mint magányosan oldani meg az életet 100 %-ban. Addig amíg van valaki mellettünk a családi felelősség csupán felét kell cipelnünk, szerencsés esetben. Le vannak osztva a feladatok, tudjuk, mihez értünk, mit kell elvégezni egyedül és mit együtt. Ez egy ideális állapot lenne, csakhogy az emberek még a jól működő házasságban sem fejlődnek azonos szinten. Van aki lemarad, bele merevedik a világába, és nem változik, nem változtat, pedig a világ is folyton változik. Ha csak az évszakokat nézzük, változtatunk szezonálisan az öltözködésünkön is. Ez természetes. De már nem természetes az, hogy szinte évről évre változik  a társadalmi  pozíciónk, nőnek és más hatásokat adnak át a gyerekeink,   a környezetünk is állandó mozgásban van. Ezt a mozgást kell befogni a vitorlába mindkét embernek egy családon belül, hogy repüljön a hajó és ne bukdácsolva, zűrzavarosan csapódjon be minden előtte álló sziklafalba. Mert akkor törik a hajó és megkezdődik a fuldokolás… Ennek, általában, válás, külön élés, elhidegülés, rosszabb esetben halál is lehet a vége.

Kapálódzásaim során sok hajóronccsal találkoztam, szinte mindenhol volt egy darab deszka, vagy néha még mentőkötél is, amin kicsit megpihenhettem, néha még egy két csónakba is beengedtek. Persze csak addig, amíg rá nem jöttem, hogy ára van ám ennek. Ha ki tudtam fizetni az árat, maradtam még egy darabig, ha nem kidobtak. De volt hogy önként ugrottam ki és választottam a szabadúszást. Valójában nem kapálództam… Nem igazán láttam értelmét, mert csak elfáradás, fásultság, reményvesztettség lett volna a következménye. Próbáltam felfeküdni a hullámokra és csak lebegni. Ezek voltak az üres járatok. Volt idő elmélkedni, tisztázni a bennem zajló folyamatokat, levonni a következtetéseket. Persze, ha feltűnk egy újabb csónak, mindent megtettem, hogy elérjem és megnézzem, vajon, milyen férfihez tartozik.

Meggyőződésem, hogy minden embernek van egy kockája, melybe belerakja az életét. Megvannak a határok, a komfortzóna és abból nem szeretne nagyon kikandikálni. Ha valaki ezt a zónát megpiszkálja, mérges, tehetetlen, dühös, feszült lesz. De sosem boldog! Nem jut el a tudatáig, hogy van élet a kockán túl, a határokat el lehet mosni, vagy sokkal nagyobb kockát is lehet építeni… a határ a csillagos ég, vagy még azon is túl. Nőként mindig is egy kicsit lázadó, a begyöpösödés, a boldogtalanság ellen harcoló ember voltam. Ezt kaptam ajándékba és nagyon hálás vagyok érte, bár nem tette könnyebbé az életemet… Sőt! A legtöbb nehézséget, szinte 100 %-ban én okoztam magamnak. Egyet megtanultam a sok lecke árán mégis… belülről kell kiindulni, önmagunk világából indulva rendet rakni. De ez szül egy ellentmondást, amit még fiatalon jól kezelünk, hisz bármikor van bátorságunk újra kezdeni az életünket. De 50 felett már egyre nehezebb újrakezdeni. Vágyunk a boldog pillanatok halmazára, teszünk is érte, de főként kompromisszumokat kötünk.

50 felett is lehet szerelmesnek lenni, szeretni vagy gyűlölni. A testünk öregszik ugyan, de a lelkünk örök fiatal marad. Megdobban a szív egy kedves szótól, egy öleléstől, s ha megadatott a gyermekeink sikereitől, boldogságától is. De nem szabad a gyerekeinkkel kompenzálnunk a saját boldogságunkra való törekvésünket. Gondoljunk vissza a saját fiatalságunkra, hogy mennyire nem szerettük, ha szüleink ránk akaszkodtak, vagy csak jó szóval terelgettek minket. Én legalábbis nagyon nehezen viseltem, viselem mind a mai napig.  Saját életünket kell élni! Ebben benne van a család, a gondoskodás továbbra is, de csak ha kellünk. Sőt szabad önzőnek is lenni, mert nem lehet mindent odaadni magunkból. A saját életünk irányításához szükség van egészséges életerőre, még ha ez néha lelkiismeret furdalást is okoz.

Amikor a páromat, partneremet, szerelmemet keresem és néha meg is találom, az ugyanolyan boldogság, mint 20 évesen. Röpködnek a kicsit fáradt szárnyú pillangók, kicsit rózsaszínné válik a köd, a gondolataid vele töltik az egész napodat. De sokkal nehezebb megvalósítani a folyamatos boldogságot, mert nagyon ott van a kocka, tele pakolva vélt és valós sérelmekkel. Minden férfi, fiatal vagy idősebb is, úgy érzi, ő már felépített egy életet, melyben volt siker, kudarc, minden. Tudja, hogy mi kell neki, mi a jó neki… Ebben az a rossz, hogy nem boldog az elveivel, nem fejlődik, nem töri szét a kocka üvegfalát egy mozdulattal, csupán szent meggyőződéssel vallja az igazát. Illúziókba merevedett Férfiak és Nők tömkelege kergeti a boldogságot a társkereső oldalakon, keresi végre az ideális Társat. Pedig nincs ideális, csak annak látszó. Mert ott a kocka. Ideális az lenne, ha mi nevelhetnénk ki, rajzolhatnánk meg a külsőt, majd egy tölcsérrel beletölthetnénk az elképzeléseinket a társ belső tulajdonságait illetően.

Én is mindig tele vagyok a rózsaszín köd alján félelmekkel, mely az élettapasztalataimból ered. Pedig a félelem, csak információhiány. De ahogyan elkezdem gyűjteni az információkat, egyre tisztábban látom, hogy milyen értékek lapulnak meg az adott emberben, hol vannak a határai, meri e vállalni a hibáit. Valójában nem a mersz a lényeg, hanem az eddigi élettörténések kibogozása. Érzelmileg vagyunk benne a saját életünkben, csak a saját szemszögünkből látjuk. Kevesen tudják a saját érzelmi életüket felülről nézni, mert a határok meg vannak húzva, s csak a határon belül kommunikálnak önmagukkal. Az újabb sziklának csapódás ilyenkor következik be, ha bejön egy kis rózsaszín felhőcske. Kivesézed az újdonsült pároddal a saját és az Ő életét is, az eddig megtett utat. Jól látjuk egymást, együtt érzünk, segítünk felderíteni a múlt hibáit. Ez ad egy szövetséget, ami a köd miatt nagyon gyenge lábakon áll, hisz nincs közös múlt, csak a Most, a Jelen. Nem tartanak össze a közös élmények és még nincsenek közös célok. Ismerkedés van. Aztán a megmerevedett határ vagy lebomlik, vagy nagyot koppansz rajta, s újra összeszedsz egy csomó sebet.

Számomra a sebek ugyan úgy fájdalmasak, mint fiatal korban. De már megtanultam, hogy ezért hálásnak kell lennem. Az élet mindig terelt, mutatta az utat, s ha ellenálltam, vagy próbáltam megfelelni, jött az újabb hajótörés. Nem biztos, hogy jó taktika, mert fáj. Viszont Önmagamat ismerem meg jobban minden emberben. Hagyom, hadd menjen el a hajó, húzza fel a foltozott, összetákolt vitorláit, s feszüljön neki a viharnak, mely a lelkében dúl.

Nekem arra kell mennem, amerre a szeretet van. Ha szeretnek és szeretek, megkötöm a kompromisszumokat. Ha nem kölcsönös az érzés, sosem fog működni a közös élet. Ez nemcsak a párt keresőkre, de a párban élőkre is vonatkozik. Befoltozhatom a sérült hajó vitorláit, de az az ő hajója. Joga van elhúzni. Nekem marad a lebegés, a Jelen és a szeretet ! Kellékként a meditáció, mely egyensúlyba hoz, általa a világom újra visszaáll az egyensúlyába. A belső gyermek meditáció egy nagyon jó segédeszköz. Hisz felnőttként már mélyen eltemetve él a gyermeki énünk, s bár boldogok voltunk a gyerekkorunkkal, de mélyen ott vannak a gyermeki felismerések, a tiszta elfogadás, a játék és saját akaratunk kinyilvánításának esélye. Egy gyermek a jelemben él, játszik, nevet, teremt és kinyilvánítja a nemtetszését is, ha éhes, vagy bántalmazzák, akár szavakkal, akár tettekkel.. Ezt jó feleleveníteni:

https://belsoerotrening.hu/

https://www.youtube.com/watch?v=8hDw6ZNEyo0&t=4586s

/47-ik perctől/

Hogyan legyünk  boldogok mégis? Egyetlen döntéssel! LÉGY Boldog !!!

 

F.B.I.